pár idézet a legkedvencebb magyar kortárs írómtól:

Csakis az lehet boldog, aki beéri önmagával.

Amikor ezt kimondjuk: "volt már rosszabb", akkor rendszerint visszatér a Legrosszabb.

Osztrák tudósok rájöttek, a szívnek minden évben kicserélődik egy százaléka. Száz év után, barátom, nincs az a gonosz szerelem, ami el nem múlik. Ez mindenesetre megnyugtató.

A borivás a szerelem legközelebbi rokona.

Az a legelviselhetetlenebb, hogy még az elviselhetetlent is el kell viselni.

A legjobb, ha minél korábban szembesül az ember reménytelen állapotával, s így fel tudja magát vértezni cinizmussal - a világ és önmaga ellen. Nem hiszem ugyan, hogy a cinizmus mindentől megvédő, acélkemény pajzs lenne - de a semminél azért több.

Az emberi faj olyan, akár a csicsóka: szapora, igénytelen és kiirthatatlan. Először talán jó ötletnek tűnik a termesztésük: a csicsóka majdnem krumpli, és a felületes szemlélőnek ideig-óráig az ember is létezőnek látszik, olyasvalaminek, ami létre való. Ám ahogy a csicsókáról is hamar kiderül, hogy édes, göcsörtös (hámozhatatlan) és csak a disznó eszi meg (na jó, a ló is), úgy az ember is rég leleplezte magamagát: reménytelen fajta, isteni fogyasztásra alkalmatlan, és mindent megmérgez maga körül. De mire ez napfényre kerül, már késő, akkor már kaszálhatjuk, sarlózhatjuk, kapálhatjuk, mehetünk bármilyen gyilkos szerszámmal a háromméteres, kénsárga virágú csicsóka ellen, az onnan el nem tűnik. Mint ahogy az Isten is elkésett, nincs az a borzalom, amivel eltörölhetné könnyelmű vállalkozását, a teremtést.